Emlékezés a K(H)unok utolsó bejövetelére

Viharos gyorsasággal közeledik dicső őseink bevonulásának 770. évfordulója. Az elmúlt 70 évben többet felejtett a Kunság hagyományaiból, mint az azt megelőző 700 évben. Ezért minden kunnak kötelessége megemlékezni ezen sorsfordító eseményről. Kik voltak őseink, miért telepedtek meg pont itt? Ezek az első ösztönös kérdéseink. Ha választ szeretnénk rájuk adni, azokat eleinktől kell megkérdezzük.

1 ) Fogarasi-Czuczor: A magyar nyelv szótára 1862 B P .: "KUN v . KÚN, (2), fn. tt. kun-t v. kún-t, tb. ~ ok. Nemzet neve, melynek egyrésze maiglan mint tiszta magyar nép, a kis- és nagy -kunsági kerületeket lakja. Másképen: hun... annyi bizonyos, hogy a mostani magyarországi kunok között, kik már országunk alapitása után, különösebben Szent László idejében (a mai jászok), továbbá II. István és IV. Béla alatt költöztek hazánkb a, tatár népségek is fordultak elé... S habár a Kuma folyam melletti fő lakhelyökről -de ahol a Kuma balpartján Madsar-nak nevezett nagy város romjai még a legújabb korban is fennállottak - némely idegeneknél és latin nyelven itthon is kumánoknak (cumani) neveztettek: mégis saját nyelvökön más mint 'kun', (azaz 'hun') nevök, egészben véve, soha sem v ala."

2) GYÁRFÁS ISTVÁN : A JÁSZ -KUNOK TÖRTÉNETE, 1870 Kecskemét:
" A kún név igen régi, előjön már a régi egyiptomi ékiratokban: chon mint isten neve, pe-chun, chún-abd, unnophris, unnas, görögü lonnos, hun senep, hun, unatur stb. mely nevek hihetően az Egyiptomban Hyksos név alatt uralkodott húnscythák maradványai."
Ugyanott:
"Egyéb iránt a kúnok scytha eredetére nézve elég hivatkozni Priscus Rhetorra, ki Etele udvarában mint követ járván, Etele kúnjait scytha néven említi, -elég figyelni azon ma is élő nemzeti büszke önérzetre, mellyel a magyar, a kún, a székely, ősi hagyományai alapján, magát a legrégibb századok óta a scytha nemzetből származtatja; ehhez járul a régi scytha szokások, fegyver, öltözet, életmód, vallás és más intézményeiknek a későbbi húnokéival egyezése; de végre a régi scytha nyelvből szétszórva fenmaradt egyes szavak is a hún-magyar nyelvnek most is élő szavaival figyelmet érdemlő hasonlatosságot tűntetnek fel."
Ugyanott:
"A kun törzsek: Avarok (Várkony, Várkun), Palóczok (oroszul Polovec = Kun), Besenyők, Jászok (középkori okleveleken Philistei= Filiszteus néven említettek)"
Ugyanott:
"A népnévvel kapcsolatban magától érthetődően adódik az áthallás HUN = KUN."
Ugyanott:
"Mirhond persa iró tanúsága szerint, a fehér k(h)unok laktak déli napkeleten Chorosmia tartományában Persia északkeleti határán (mely most Chiva, fővárosa Urgentz); s négy nemzetségből állottak:
1. Abar, Avar, görögöknél Var, Tibar, Owar; chinaiaknál: Gaugin, Geugin.
2. Kazar, Kozar, Kozr, Gyssr.
3. Glúz, Uz, Ós, As.
4. Petseneg, Pacinacita.
A kazarok egy része K r. u. 200-al a persáktól kiűzetve, Armenián keresztül Iberiában telepedett le, s a caspi tengerig terjedvén, ez róluk Kazar tengernek neveztetett."

3 ) Magyar Adorján: ősműveltség 1911 (kiadva 1995): "Kunok azaz a hunok..."

Fenti idézetekből is kiviláglik, hogy elődeink még tudták, hogy ők a Hunok maradékai akár csak a Székelyek és a Palócok, Jászok, Besenyők. A különbség csak az, hogy különböző időben érkeztek a Kárpát-medencébe. Legelébb a Jászok ők Pannonia megalapítói. Érkezésük az egyiptomi kiűzetés idejére tehető (K.e. XV. sz.) Névadás a Pan Ionia= közgyűléses Jászok alapján történt, ellentétben a Jazigokkal, akik a Duna-Tisza közét lakták és fejedelemségi ill. királyi berendezkedésben éltek. Őket Róma soha nem tudta behódoltatni. Másodjára érkeztek a Székelyek, akiknek gyökerei a Hunok 380. évi bevonulásához köthetőek. Majd a köztes időkre tehetőek a Palócok és Besenyők érkezése. A X II. században ismét a Jászok a már korábban is bírt területeikre. Utoljára, a X III. századra, a Kunok bevonulása.

Az 1239-es bevonulás kapcsán 2 dolgot szeretnék kiemelni:
a) A kun törzseknek csak egyrésze (40.000 harcos és családjaik összesen kb. 200 -250 .000 fő) vonult be Magyarországra, jelentős részük maradt a FeketeTenger északi síkságán, kik behódoltak a testvér tatár népnek és azzal elvegyülve évszázadokig még harcoltak az orosz hódítás ellen. Majd annak hadigépezetében részt véve Kozár = Kazár = Kazah folytatták lovas-harcos életmódjukat. Más részüket az oroszok, szovjetek kitelepítették Szibériába, vagy halálra éheztették, de a mai Ukrajna területén, azért még mindig megtalálhatóak.

b ) A bevonuló kun törzsek az ország egyik legjobb fekvésű területeit kapták meg, a Kis- és Nagykunságot. Utóbbi az ország akkori, a kiskunság pedig a jelenlegi, közepe. Hivatalos magyarázkodás szerint, azért ezeket a területeket kaptuk, mert ez mocsaras, ezért lakatlan volt. Ezt azonban könnyű megcáfolni régészeti (környékbeli IX. sz.-i ásatások) és írott adatokkal is. A Kunság valóban vizes terület volt a 19. század közepéig, de ezaz országjelentős részére jellemző volt. E tény azonban nem zavarta a népességet, sőt azt könnyen előnyükre is fordították. Ezt fokgazdálkodásnak hívták. Pl. krónikások szerint Atilla korában 40.000 halász élt csak Szeged környékén! A foglalkozásnevek jól mutatják, mely gazdagság ömlött a vizekből az ügyes nép felé: pákász, rákász, halász, darvász, stb. lsd. még Szűcs Sándor: Régi magyar vízivilág (1977) könyvét.
Mi úgy látjuk, hogy ezen központi fekvésű területet a törzseknek szánt fontos szerepért és tiszteletért cserébe kapták meg.
Talán az sem véletlen, hogy épp a jászok mellé kerültünk. Fenti fejtegetések alapján belátható, hogy a Jász-Kunok egymás mellett való említése napjainkig nem a véletlen műve, hanem több ezeréves hagyomány megtartása.

Felmenőink gazdag örökséget és műveltséget hagytak ránk, melyet a 21. század elejére sikerült szinte teljesen elhomályosítani. Nem véletlen a kun ember büszkesége, nyakassága, mely ősei nagy tetteinek tiszteletére és 1867-ig saját közösségének önállóságára volt alapozva. Mára megmaradt a konokság, de az kiüresedve inkább egymás ellen mutatkozik, mintsem közös nagytettek véghezvitelére ösztönözendő . Minden generációnak megvan a feladata, nekünk is. Ne hagyjuk veszni múltunkat, őseinket! Tegyünk ma olyan dolgokat, melyekre ők is büszkék lennének!

Kunhegyes, 2009. Böjtmás hava II. hetében

Tiszta Kunok Baráti köre:
Pál Imre Csege
Kun-Magyar barátság hagyományőrző íjászegyesület
és a Pártatlan Kunhegyesért BK. támogatásával

A cikk megjelent Kunhegyesi Híradó 2009. márciusi számában.

Jászok és kunok találkoztak

I. Jászkun Szala - 2009. 06. 06. Surjány

Simai János
kunkapitány

A cikk megjelent Kunhegyesi Híradó 2009. júniusi számában.

"A kunsági puszták kesernyés szavú fia"

A kun Miatyánkról és Mándoky Kongur Istvánról

A 770 évvel ezelõtt, 1239-ben IV. Béla engedélye alapján tömegesen Magyarországra települt kunok nyelvének kevés emléke maradt ránk, különösen egybefüggõ szöveg emlék. Valamennyi kun szöveg emlék közül legbecsesebb a Kun Miatyánk, melynek kb. 100 változatát gyűjtötték össze.
A XVI. század végén, a XVII. sz. elején szórványosan élt még a kunok õsi nyelve (török-kipcsak), de a reformáció kiteljesedése után már nem. A XVII. sz. végén Ottrokocsi Ferenc azt írta, hogy sem a jászok, sem a kunok nem idegen nyelvű nemzetiségek, mert magyarul beszélnek. 265 évvel ezelõtt, 1744-ben Kollár Ádám udvari tanácsos lejegyezte a Bécsben járt jászkun küldöttség megbízottaitól a kun miatyánkot. A kun miatyánkról a tudományos közvélemény a 18. század közepétõl vesz tudomást. Idézet Mándoky Kongur István könyvébõl:
"A 18.sz. 30-as, 40-es éveiben viszont -a jászkun kiváltságok visszaszerzése és megerõsítése idején- a már valószínűleg csak kevesek által tudott szöveget hivatalosan ismét felelevenítik és terjesztik... a jogtalanul eladott, illetõleg elzálogosított Jászkunság népe -a régi kun õslakosság leszármazottai és velük a bujdosás és menekülés évei után a Kunságban letelepedett, de már szintén kun öntudatú magyarok -a hajdani kiváltságokat visszaszerzendõ, a kun folytonosság igazolására minden, a kunokra valló bizonyítékot összegyűjtött és igyekezett azokat felmutatni. Egyik ilyen bizonyítéknak számított kun etnikumu nk mellett e kun nyelvű szöveg . A kun miatyánknak közismertté tétele ugyanakkor a már egy-két évszázada nyelvében elmagyarosodó kunok öntudatát növelte, s nagy erõt adott a kiváltságok visszaszerzésének küzdelméh ez." (a redempcióhoz)
Szerte a Kis-és Nagykunságban sokan ismerték késõbb is a kun miatyánkot, mivel egyes kunsági városokban (Karcag, Kisújszállás) 1948-ig a gimnázium tananyagába tartozott, s a helyi lapok is idõrõl idõre közzétették az egyes változatokat. (Azóta felnõtt néhány korosztály, akiknek nem igen említették meg , hogy nekünk, kunok maradékinak is van nyelvemlékünk.)
Mándoky Kongur István kutató tanulmányában sorról sorra elemezte, s hangról hangra igazolta, hogya kun miatyánknak nem csak a neve "kun", hanem valóban, igazolhatóan (tartalmi, alaki, hangtani bizonyítékokkal) kun nyelvemlék. A szöveget hangtanilag teljesen igazolják kun személy-és helyneveink, a magyar nyelv kun eredetű jövevényszavai, a kunsági tájszavak is.
Sajnos szövege nagyon romlott formában maradt ránk, hiszen lejegyzése idején már aligha élt a kun nyelv. Az is lehetséges, hogy csak a lejegyzõ nem tudott kunul, de ez a hibás forma lejegyzése is dicséretes tett volt a részérõl.
A kun miatyánk tele van hungarizmusokkal, a szöveg tehát csakis Magyarországon keletkezhetett -állapítja meg a szerzõ-, s valószínűleg a reformáció korában vagy azután,mivel a protestánsok használta Máté evangéliumbeli (6:9-13 ) miatyánkot tartalmazza. Végül az a g ondolat is felvetõdhet, hogy nem is kun ember műve, hanem eg y kunul úgy-ahogy megtanult prédikátornak meglehetõsen szabad fordítása.
A kunok nyelvemlékének egyik elismert kutatója a nagykunsági származású Mándoky Kongur István, aki idén lenne 65 éves, de már 17 éve nincs az élõk sorában. 1944. február 10-én a nagykunsági Karcag egyik tõsgyökeres, kun eredetű famíliájában látta meg a napvilágot Mándoky Kongur István. Az idõsebbek még számon tartották, hogy foggal született. (A "Kongur" õsi kunnév, jelentése barna, mélybarna.) Szülei: Mándoky Sándor és Kocskor Karászi Erzsébet voltak.
Elemi és középiskolai tanulmányait Karcagon végezte, a helybeli Mezõgazdasági Technikumban érettségizett. 1956-ban iskolatársaival együtt részt vett a bevonuló szovjet csapatok elleni lakossági akciókban, ezért két évet a fiatalkorúak javító-nevelõ intézetében töltött. Bár ez az esemény késõbbi pályafutását jelentõsen hátráltatja, feltett szándéka, hogy életét az egykori kun nép történelmének, keleten maradt rokonainak felkutatására és meg ismerésére teszi fel. Még nincs tizenöt éves, amikor a szovjet hadseregben szolgáló kazak és kirgiz katonáktól megtanulja azt a két nyelvet, amelyet a világ törökségének kipcsak ágában ma a leg többen beszélnek. Elsõ török nyelvkönyvét Szűcs Sándor etnográfustól, a karcagi Nagykun Múzeum akkori igazgatójától kapta.
Az Alföldön eltöltött gyermekkora a sportolás jegyében telik. Már ifjú korában kiváló lovas, többszörös bajnok, szakavatott ismerõje a régi kunsági lovas hagyományoknak, gyűjtõje a kun életforma s így a lovas élet alföldi emlékeinek. Régi kun nyergekbõl álló gyűjteménye egyedülálló volt.
Az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen 1963-1968 között olykor álnéven tanul, de támogatója is akad, például Németh Gyulának, a világhírű turkológusnak a személyében, akinek édesanyja szintén kunsági származású volt. Mire diplomát szerez, a ma élõ tíz kipcsak-török nyelv mindegyikét beszéli, és tud törökül, türkménül, baskírul, mongolul, oroszul, érti a kaukázusi nyelveket, a nagy nyugati nyelvek mindegyikén ír, olvas, publikál, évek múlva össze sen huszonnégy nyelvet beszél. 1965-tõl évente járt gyűjteni a romániai és a bulgáriai Dobrudzsába, s a Duna mellékén, Deliormán keleti részén élõ tatárokhoz. Ezeket a népeket a régi kun nyelvekhez egyik legközelebb álló nyelvjárást beszélõ kipcsak nép töredéknek tartotta.
1971-ben védte meg az egyetemen summa cum laude minõsítéssel doktori disszertációját (Dobrudzsai tatár nyelv tanulmányok - Alaktani vizsgálatok és nép költési szövegek).
1976-ban utazhatott elõször a Szovjetunióba, a Kazah Szovjet Szocialista Köztársaságba. Megjelenése elõször megütközést, késõbb meglepetést, majd csodálkozást váltott ki. A semmibõl tűnik elõ hirtelen valaki, aki váltig állítja magáról, hogy rokona az itt élõknek, nyelvüket, hagyományaikat tökéletesen ismeri, de korábban sosem látta senki. Az akkor szinte kizárólag oroszul beszélõ városi kazak értelmiség döbbenettel veszi tudomásul az idegen vádló fellépését. Õ közben belefogott Magyarországon kívüli életművébe, csak nem negyven gyűjtõ úton járta be Kazaksztánt, Kirgíziát, Nyugat-Mongóliát, az egykori és mai török világnak mindenolyan szegletét, ahol valaha is a kipcsakok megfordultak, megfordulhattak . Kérlelhetetlen precizitással gyűjtött össze mindent, s írt számtalan tudományos munkát. Itthon felkutatta az Alföld még publikálatlan kun eredetű család- és helyneveit, újabb magyarázatot és olvasatot adott a kun Miatyánkhoz, kihalófélben lévõ, elfeledett kun jövevény szavakat ás elõ a kunsági nép nyelvbõl. Meg kezdett hatalmas munkájának egy részét Karcag városa adta ki halála után (posztumusz) egy csodálatos könyvben "A kun nyelv magyarországi emlékei" címmel. Elõszavát Ágoston Gábor kunhegyesi születésű turkulógus írta. Kazak földön közben rengeteg követõje akadt, hirtelen döbbent öntudatra a fiatal értelmiség. Akik korábban csak oroszul beszéltek, huszonéves fejjel kezdenek kazakul tanulni, lesznek nyelvészek, történészek, irodalmárok, néprajztudósok. Néprajzi gyűjtéseit rendszeresen közzé tette a Jászkunságban (néha Bektur András álnéven).
Mándoky 1978-ban megismerkedett egy huszonöt esztendõs kazak leánnyal, akit rövidesen feleségül kért. Két év levelezés után lépnek frigyre, a lány követi Magyarországra, a tágas kazaksztáni házból a Józsefváros legsivárabb bérházának szoba-konyhás lakásába. Mándoky ebben az idõben még szálka a hatalom szemében. A helyzet 1989 után változik, a család lakást vehetett Budán, a közel húszezres, több nyelvű saját könyvtár a penészes odúból a fényes dolgozó szobába került. Keleten is felragyogott számára a nap, a tudóst a kazak és a kirgiz akadémia tagjainak sorába választották, s nem maradt el ez az elismerés itthon sem. Ám a megfeszített munkával és nélkülözésekkel teli évek, az írással töltött hosszú éjszakák, az utazások nem múltak el nyom nélkül. Az egykori kiváló sportember, aki maga volt az alföldi õserõ megtestesítõje, gyakran lett rosszul, szív panaszai voltak.
1992 augusztusában Kazaksztánból indult a Kaukázusba, Dagesztánba, elõadás sorozatra és gyűjtõ útra. Más nap délben veszik a hírt, hogy Mahacskalában augusztus 22-én szívrohamban meghalt Mándoky Kongur István. Végakaratának megfelelõen Kazaksztánban temették el. Sírja a kazak fõváros, Almati Kengszai nevű temetõjének legszebb helyén fekszik, egy gyönyörű hegy csúcsán, honnan az egész városra lelátni. Végképp megtért õsei földjére a karcagi kun fiú. Sírján mindig ott a nemzetiszín szalag, s a moszlim kazakok csak így emlegetik :
"Itt fekszik Kongur, ki a legnagyobb kipcsak volt..." S aki tudja, elmond emlékére egy keresztyén imát, úgy, ahogy a reformátussá lett magyarországi kunok mondták egykor: "Bizin' atamiz kim'-sin' kökte, sentlensin senin' ad in'..."
Mindezekrõl az Ilosvai Varga István Művelõdési Központ 2009-es kunhegyesi alkotótáborában résztvevõ diákok hallhattak augusztus 3-án.
(A tudós bronzból készült karcagi domborművű oszlopát Györfi Sándor szobrászművész készítette.)

Víg Márta

Felhasznált irodalom:
1. Amu-darja széles vize: Válogatás a török népek folklórjából Mándoky Kongur István fordításában. Karcag, 2002. Barbaricum Könyvműhely.
2 . Bartha Júlia: Hatvan éves lenne Mándoky Kongur István. In . Honismeret 2004. 2.sz. 42-45. old .
3. Körmendi Lajos: Búcsú vers. In. Karcagi Kalendárium 1996. 45. old.
4. Mándoky Kongur István: Kun Miatyánk. In. Szolnok megyei múzeumi évkönyv, 1973.
5. Sudár István: Akiért a kun Miatyánk szól. In. Nemzeti Sport 1996. január 7. 5. o ld .
6. Víg Márta: A kunok nyelvi emlékeibõl. In. Kunhegyesi Híradó 2000. november. 12 -13. old.
7.Víg Márta: A kunok nyelvének emlékeirõl és kutatásáról. In. Kunhegyesi nagykun kalendárium 2003. Szerk. Szabó Lajos. 84 -92. old. U.a. A redempciótól a feketicsi kitelepülésig. (Kunhegyesi helytörténeti füzetek 5.) 3 -13 . old .
8. www.turkinfo.hu


A cikk megjelent Kunhegyesi Híradó 2009. augusztusi számában.

Megváltott Szabadság

A redemptio 265. évfordulója

A világtörténelembõl számos példát ismerünk birodalmak létrejöttérõl és azok megszűnésérõl. Apró törzsek vagy népcsoportok írtak maradandó, fényes és kevésbé dicsõséges lapokat a történelem nagy olvasókönyvébe. Többségük hódításaik által maradtak fenn az örökkévalóságnak, nem elõször és nem utoljára fordult és fordul elõ, hogy hajlamosak vagyunk szimpátiát érezni a gyõztesek iránt. A mások dicsõsége az a Nap, amelynek fényében sütkérezni úgy is lehet, hogy nem kell érte áldozatot hozni.
Talán, mert kegyvesztettek vagyunk a Sorsnál, vagy csupán a magyar lét sajátossága, hogy történelmünk legfényesebb napjai minden esetben rengeteg véráldozattal, nyomorúsággal és szenvedéssel jártak. Múlhatatlan érdemeket szereztünk Nándorfehérvárnál és Eger váránál, késõbb a Nagyságos Fejedelem zászlai alatt feszültünk neki a szabadság kapuja kinyitásához, amelynek kulcsát a bécsi Burgban rejtették el, az eredmény ismert, száműzetés és még keményebb elnyomás következett. Majd, közel másfél száz év múltán varázslatos napokat élhettünk át a Márciusi Tavaszban, hogy aztán Világosnál vesszen el a remény, és Arad fájdalma az idõk végezetéig gyötrõen fájóemlék maradjon.
Éltek azonban e hazában olyan népcsoportok is, amelyek története ugyanúgy a magyar történelem részei, mint Árpád és vezérei. Míg a feledhetetlen Hét Vezér hont jött foglalni e tájra, hogy hazát alapítson, négy évszázaddal késõbb a kunok és a jászok életüket és kardjukat ajánlották cserébe,hogy hazára találhassanak.
Ázsia végtelen sztyeppéi az 1200-as évek elején a laza törzsközösségben élõ kun törzseknek már kezdtek szűknek bizonyulni. A nomád életmódot folytató kunok hatalmas területen
szóródtak szét, azonban némely törzsek szállásai mai értelemben véve is városi méretűek voltak. Élénk kereskedelmet is folytattak, de a területükön élõ földműveléssel foglalkozó népektõl adót szedtek. Érthetõ okokból a kun törzsek mindig a nagyobb folyók mentén alakították ki központjukat. Az 1070-es években a dél-orosz sztyeppéket uralva, birodalmuk az Irtistõl az Al-Dunáig terjedt. Birodalmuk azonban a mongolok hódításai miatt veszélybe került. A kunok az orosz fejedelmekkel szövetkezve a mongol seregekkel szemben 1223-ban a Kalka folyó melletti csatában súlyos vereséget szenvedtek. Ez megpecsételte további sorsukat. A mongol fenyegetettség fokozatosan szorította õket Nyugat felé, amikor 1239-ben IV. Béla magyar király a jászokkal együtt befogadta õket. Kiváltságokat adott nekik, cserébe kardjukért. Az 1241-es "tatárjárás" évében azonban a kunok a magyar fõurak összeesküvésének estek áldozatul, akik nem nézték jó szemmel, hogy az országba települtek, ugyanakkor némely urat valóban ért jogos sérelem a kunok részérõl. Kötöny vezért
Budán a megtévesztett nép agyonverte, mire a kun seregek pusztítva elhagyták az országot.
A tatárok távozása után IV. Béla hozzálátott az ország újjáépítéséhez, újabb támadástól tartva azonban 1246-ban visszahívta a kunokat. Kiváltságaikat meghagyta, kötelességeik teljesítése mellett.
Az ország biztonságának megszilárdulása, a külsõ fenyegetettség múlása a kunok életmódjára is kihatott. Veszélybe került illetve behatárolttá vált a vándorlásos legeltetési életmód, valamint a vagyon megtartását vagy annak növekedését biztosító zsákmányszerzés is. A biztos megélhetést elsõsorban a földművelésre való áttérés jelenthette volna a kunok lakta területeken. Ezt szorgalmaztaaz államérdekis, hiszen a kincstárjelentõs adótól esett el. A kunok ellenállása, a nomád életmódhoz való ragaszkodása miatt a földművelésre való áttérés így csak a XV. század végén fejezõdött be,s mint bizonyos kiváltságokkal rendelkezõ nép, beilleszkedtek a magyar feudális társadalomba.
A kun népre újabb megpróbáltatás a török hódoltság százötven éve alatt várt. Mindennapjaikat hasonlóan élték, mint a hódoltság alatti magyarok. Ez idõ alatt létszámukban is megfogyatkoztak, valamint beolvadásuk a magyarságba tovább folytatódott. Az 1699-es karlócai békével lezárult a török fennhatóság idõszaka. Ez évben titkos kamarai összeírás készült a Jászkun Kerületrõl. Ez az összeírás már az eladatást készítette elõ, amelyet már tíz évvel a török hódoltság megszűnése elõtt Kolonits Lipót kardinális, a Pozsonyi Kamara elnöke dolgozott ki. Az 1699. évi összeírásban tulajdonképpen már a jászkunokat jobbágyoknak tekintették.
A Jászkun Kerület adásvételi szerzõdését a Német Lovagrenddel 1702 márciusában hagyta jóvá I. Lipót király. A szerzõdésben a Lovagrend megkapta a Jászkunság örökösura címet.
A vételár 500 000 rajnai forint volt. Az akcióban a vételár felének befizetésével csendestársként Kolonits kardinális is részt vett.
A három kerület -Kiskunság, Jászság és Nagykunság- népében a jobbágyi alávetettség ellenállást váltott ki, ugyanakkor megerõsítette összetartozásukat is. A jobbágysors már az elsõ évben mintegy hétszeresére növelte terheiket. Ezek után érthetõ, hogy 1703-ban Rákóczi fejedelem zászlai alá álltak, aki kiváltságaikat elismerte, kapitányukká Vay Ádámot nevezte ki. Még a szabadságharc bukása elõtt megjelent a Lovagrend a birtokán, hogy számba vegye a népességet és vagyonát. Az 1711. évi szatmári béke pontjaiba befoglalták az ígéretet a jászok és a kunok sérelmeinek orvoslásáról, a kiváltságok visszaállításáról, amelybõl semmi nem valósult meg.
Az 1715. évben, az országgyűlésben napirendre került a Jászkunság ügye. Kimondták, az eladás törvénytelen. A Lovagrend hajlandó lett volna földesúri birtokáról lemondani. Ezért törvénybe foglalták, hogy a vételár felét a kincstár, másik felét a rendek kifizetik. A törvényt sosem hajtották végre. A Lovagrendtõl 1731-évben a Pesti Invalidus Ház vásárolja meg a Jászkun Kerületet. Az rögtön megemeli a terheket, a robot bevezetése azonban nekik sem sikerült.
Az 1740-es évek elejétõl kezdve fokozottan felerõsödnek a redempciós törekvések. 1744-ben fogalmazzák meg, ha felszabadulhatnak a földesúri alávetettségbõl és visszatérhetnek a nádor fennhatósága alá, akkor hajlandóak kifizetni az 500 000 RFt-ot, és 1000 lovaskatonát állítanak ki, valamint fizetik a nádor 3000 arany évi tiszteletdíját. Cserébe visszakérték régi sza
badságjogaikat.
A jászkun redempciót Mária Terézia királynõ 1745. május 6- án engedélyezte. Ekkor írta alá a kiváltságlevelet, amely tartalmazta a megváltás feltételeit, azaz a jászkunok által vállalt kötelezettségeket, valamint azokat a jogokat, amelyeket a kötelezettség vállalásért cserében a jászkunok kaptak. A kiváltságlevél a megváltást súlyos feltételekhez kötötte. Vissza kellett fizetni az 500 000 rajnai forintot, továbbá az eladatás ideje alatt a földesúr által véghez vitt beruházások ellenértékét és kamatait. A 25 jászkun település vállalta ezer lovas katona (Jászkun Bandérium) egyszeri kiállítását és felszerelését, valamint a rendszeres katonaállítás és beszállásolás költségeit. Vállalták, hogy fizetik az évenkénti hadiadót, valamint a nádor 3000 aranynak megfelelõ évi tiszteletdíját. Magukra vállalták az önkormányzat költségeit.
Elnyert jogaik: a Jászkun Kerület földjei átkerültek a kerületek használatába, pallosjogot kaptak, rév -és vámmentességet nyertek, belsõ életüket önállóan szervezhették, tisztségviselõiket maguk választhatták, a fõkapitányt a nádor nevezte ki.
A redempcióban végeredményben a jászkunok 43 év után visszavásárolták õseik földjét, személyes szabadságukat, önkormányzatiságukat és különállásukat az ország más törvényhatóságaitól a nádor legfõbb bírósága alatt.
Maga a Redemptio és annak 265. évfordulója a Jászkun Büszkeség napja, a jászkunok azon történelmi cselekedete, amellyel elõdeink máig ható példát mutatnak összefogásból, együvé tartozásból és nem utolsó sorban a szülõföld szeretetébõl.

Simai János
nagykunkapitány
(A történelmi tényeket Bánkiné Molnár Erzsébet: A kunok Magyarországon című művébõl merítettem, amely könyvet mindenkinek figyelmébe ajánlom.)

A cikk megjelent Kunhegyesi Híradó 2010. februári számában.

Cím 5

Feltöltés alatt

szerző

A cikk megjelent Kunhegyesi Híradó 2010. hónap számában.